Dán nyelvismeret hiányában a látvány megélése, a kontextus megfigyelése elsődleges forrás számomra. Segít a szavakra támaszkodó, azon belül is a gyógypedagógia szaknyelvén való gondolkodás kétségtelenül szűkebb világából kitekinteni. Az utcai beszédből, mondatfoszlányokból csak dallamot, hangerőt, tempót és mintákat szűrök ki igazán. Válaszaimat, pontosabban mimikai válaszreakcióimat ezekre az érzelmi lenyomatokra építem. Ami egyébként működik. Egy város „centrumát” kereső családot közösen beszélt nyelv hiányában is útba lehet igazítani. „Centrum?” – „Centrum!” Még a várost sem kell alaposan ismerni, a centrum többnyire középen van, jellegzetes épületekkel, különleges burkolatú sétálóutcákkal, ráérős emberekkel. Szóval nézek, figyelek és mutatok, elmutogatok.
Dániában mások a fényviszonyok és máshogyan is rendezik, lakják be a teret, legyen szó otthonról, múzeumról vagy szabad térről. A lassú hajnalok és a korai sötétedés jótékonyan zsugorítják a teret. A tekintet nem szalad olyan messzire, közvetlen környezetében pásztáz. Megnyugtatóan, „bekuckózósan” kedves. Itt csak annyival van dolga az embernek, amennyit belát. Szó szerint és átvitt értelemben is. A közmegvilágítás sem tolakodó, épp csak szükséges.
Egy kisváros hétköznapjait, szokásait figyelem Odenseben. A tekintetnél maradva az ablakok és szerepük más, nagyon új és szerethető. Nincs a földszinti ablakokon rács, ahogyan függöny sem nagyon. A saját bensőséges terük kereteit az ablakpárkányra tett, tekintetnek fókuszt kínáló dísztárgyak adják. Kifelé, a járókelő felé fordított szobrocska, design-ban talán túlgondolt, színében merész kaspók, gyertyák legitimálják a kíváncsi szempár útját… és ez is működik. Nincs késztetés, hogy az ember mögé nézzen… Az elkészített kirakat a fürkésző tekintet számára elég táplálék, nem követelőzik tovább.